El Greco: Szent Márton megosztja köpenyét egy koldússal
„az apokaliptika… ’feltárást’ végez, az áldozatok arcát tárja fel a győztesek részvéttelen amnéziájával szemben; az apokaliptika… azt fedi fel, ami ’van’: szembeszegülve az emberi szenvedéstörténetet elfedő mitikus stratégiákkal vagy azokkal a világban létező boldogtalanságot elhomályosító metafizikai eljárásokkal, amelyek megakadályozzák, hogy láthatók legyenek az áldozatok, és hallhatók a kiáltások.” (J. B. Metz)
Egy éjszaka a Szent Egyeddel az utcán
Cyrano- így szólították a többiek. Csak felbukkant az aluljáró mélyéről. Nagydarab, mélyhangú, ijesztő ember. A korát nem tudtam megállapítani, 40 és 70 között bármennyi lehetett. Ételt adtunk neki. Sokáig mellette álltam. Egy idő után kérdeztem valamit tőle – félve is, kényszeredetten is. Rám emelte a tekintetét, úgy nézett a szemembe, ahogyan az emberek nem szoktak (fontos a távolság – mondja a gőg – milyen magányosak leszünk!) – de ő nem akart távol lenni tőlem, nem volt titkolni, vagy veszíteni valója és nem védett semmit sem.
Önmaga volt.
Olyan igaz lehetett, amit nem(igen) tapasztaltam embertől. (Igaznak lenni. Hát tényleg egy mocskos aluljáróba kell menni érte? Ilyen mélyre kergettük? Beláttam, tévedek, nem volt szabad, csak egy elveszett, agyontört ember volt).
Nem a kérdésemre felelt, helyette Jákobról kezdett beszélni; Jákob álmáról, s a létráról, ahol fel s alá járnak az angyalok. És sírni kezdett ez a nagy, ijesztő, mélyhangú ember, úgy mondta, hogy Jákob „megfogta az utolsó angyal lábát, és azt mondta neki, addig nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem”. Potyogtak a könnyei. Némán néztem őt, ezt a nagydarab férfit, aki nekem sír (nekem sír? – bárkinek sírt volna, aki ott áll, ahol én – sírni tudtam volna én is…) – de tovább kérdeztem, honnan ismeri a történetet? Megtudtam, hogy teológiát tanult. És szeretettel emlékezett meg kedvenc tanáráról, Reizinger Jánosról.
Ez a különös dialógus nem társalgás volt – a gondolatok ott szavak, nem összefüggő, szépen megszerkesztett tagolt mondatok. Csak szavak, aztán csönd (az elrejtetté, a törés, a zuhanás a szakadékba), elszédülök, és hirtelen újra zaj, újra csak a valóság, az alkoholtól mámoros nagybetűs valóság… és szakadék, ami előtt én meghátrálok.
(Mert meg kell hátrálni!)
Feleszméltem, már Benjaminról, már Józsefről beszélt. Az eladott testvérről. Hát megkérdeztem, van-e családja – „ők a családom”, mutatott körbe, ahol ezen az estén rajta kívül még 4-en „aludtak”.
Megérkezett egy másik segélyszervezet is, ételt osztottak, mint mi, ismerték már a Szent Egyed Közösséget, és Cyrano elindult velük, hogy ételt hozzon magának és a „családjának”. Mondani akartam neki valamit, nem tudtam mit, csak úgy, …valamit. Utána kiáltottam, hogy elbúcsúzzam – csak integetni tudtam…
Mindenkinek története van. Az asszonynak, aki 9 éves korától él az utcán, több mint 30 éve; a férfinak, aki onnan indul dolgozni, az utcáról hajnalban (mert van munkája!); a kismamának, akinek otthon kell, hogy megtarthassa a gyermekét; és azoknak, akik már nem tudnak mesélni, csak annyit mondani minden kérdésünkre, hogy „igen”, hogy „elfogadom”, hogy „köszönöm” – ez pedig az alázat – a túl mélyen, a gyógyíthatatlanul megtört emberé.
És minden pillanatban ott volt Isten. Közülünk senki nem beszélt Róla, de ők mindannyian.
„Odalent” nincs mibe „kapaszkodni” -mondják. Egy pici, öreg néni a metróból, ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlünk: „kapaszkodni csak az tud, akinek van körme”. És mosolygott.
Én pedig tudom, a szelídeknek nincs.
(Aki ezt most olvasod, imádkozz a hajléktalanokért!
És ne fordítsd el az arcodat, és ne szokj hozzá, hogy közönyösen lépj el a nyomor előtt!)
(Lesti Judit)
Szóljon hozzá! 
